Az abszolút zene eszméje az 1800 körüli romantikus zeneesztétikában jött létre, a másfélszáz éven át meghatározta a hangszeres zenével - a voltaképpeni zenével - kapcsolatos elképzeléseket. A szövegektől, funkcióktól és még az empirikusan megfogható effektusoktól különvált - és ennyiben abszolút - zene, ahogyan ezt Wachenroder, Tieck és E.T.A. Hoffmann óta hiszik - az abszolútum sejtését közvetíti. Nietzsche még a wagneri zenedrámát is abszolút zenének tekintette, mivel (a zenekari dallam) olyan zene, amely a drámai folyamatok belső lényegét mondja ki. Ezért nem túlzás, ha az abszolút zene eszméjéről mint zeneesztétikai alapfogalomról beszélünk, amelyet be kell mutatni, hogy megértsük: mi volt egyáltalán a zene a 19. században - abban a században, amelyből a hangverseny-repertoár legnagyobb része származik.